Duncan McLeod vagyok. Még az idők kezdetén, mikor megtudtam, hogy halhatatlan vagyok, boldog voltam. Elhittem, hogy többet érek bárkinél, és azt is, hogy többet is tehetek meg bárkinél. Nem volt egyszerű életben maradnom, mert a halhatatlanok sorsa az állandó harc és a folyamatos küzdelem.

Több ezer halhatatlan élte életét a földön. Öltek és megölettek. Ha kiderült, kik vagyunk, féltek tőlünk, bérgyilkosnak, halálosztónak tartottak bennünket. Pedig mi csak egymásra jelentettünk veszélyt. Többnyire.

Jelmondatunk is az lett egy legenda szerint: CSAK EGY MARADHAT!

Örömmel értesültem róla, hogy az önök szép és unortodox hazájában is élnek halhatatlanok. Igaz, szokatlan módon karaktergyilkosnak, amortizátoroknak hívják magukat. Mi mindig csöndben aprítottuk egymást, igyekeztünk magunkat szabályainkhoz tartani. Önöknél viszont ezt nyíltan, tettükkel dicsekedve csinálhatják. Érdekes.

Soha nem volt küldetéstudatom. Túl akartam élni, és ezért elvettem mások életét. Nem akartam senkivel sem elhitetni, hogy az élet szeretetén túl más is vezet. Nem akartam, nem volt életcélom, küldetésem "a nemzet újraépítésének szolgálata".
Minden tisztességes halhatatlan elfogadta a sorsát, ha magától erősebbel találkozott.
Nem rinyált, nem riszálta palástját, hogy most ő következik.

Tudom már! A ti halhatatlanotok hamisítvány, selejtes halhatatlan.
Szeretnék vele egy sötét sikátorban találkozni, szeretném neki elmagyarázni a halhatatlan etikát!

Ha már a keresztyént nem ismeri!